Barren - 5. fejezet

A fejem lüktetett, mikor felébredtem. Nehéz szemhéjaim nem akartak felnyílni, de hamarosan megadták magukat. Eleinte elvakított a fény, nem értettem mi történik, és akkor vettem észre, hogy Harry szobájában voltam.

Megnézem az időt a telefonon, ami a mellettem lévő éjjeliszekrény tetején volt. Több mint három órát aludtam. Megnéztem az üzeneteket, csak hogy lássam, eltűntek. Legalább tartotta a szavát. Szerencsémre Harry nem volt a szobában. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni jelenlétét ebben a pillanatban.

Emlékeztem, hogy kábult voltam, mikor zuhanyozni ment, aztán semmi. Azt hiszem elájultam a kimerültségtől, s az sokkal jobb volt, mint ébren maradni.

Kezem a combjaimhoz nyúlt, érezve a köztük lévő ragacsos bőrt, csak még jobban undorodtam. Tudtam a tényt, hogy nem bírtam állni, nemhogy elsétálni a fürdőbe, úgyhogy a mennyezetet kezdtem bámulni, és igyekeztem nem sírni, nem gyengének lenni, csakhogy bebizonyítsam, hogy téved.

Telefonom megcsörrent, s legjobb barátnőm, Emma nevét jelezte. Mély levegőt vettem, mielőtt válaszoltam. Bassza meg, nem tehet rosszabbat annál, mint amit tett néhány órája, és nem szerzek neki semmilyen örömöt azzal, hogy követem a hülye szabályait, és úgy viselkedem, mint a kis kedvence.

- Csajszi! Már épp itt az ideje, hogy válaszolj, ezerszer hívtalak, hol voltál? – a lány magas hangja még jobban megfájdította a fejem.

- Sok dolgom volt – hangom fáradt volt és rekedt.

- Értem – hangja elég sokatmondó volt, de nem igazán érdekelt abban a pillanatban.

Ez a beszélgetés ellenkezője volt annak, amit szerettem volna, hogy legyen. Csak jobban depressziós lettem. Emma úgy állította be Harry-t, mint valami tökéletes görög isten, ezért nem is törtem magam, hogy elmeséljem milyen is igazából. Attól tartok, nem is hinne nekem.

- Nem fogtok nászútra menni, meg ilyesmi? – sóhajtottam.

- Harry említett valamit Görögországról, nem igazán tudom, mikor fogja magát kiszabadítani a munka alól. Ó, azt hiszem hív. Később beszélünk, bébi – nem adtam neki lehetőséget, hogy elbúcsúzzon, mielőtt megszakítottam a vonalat, mert őszintén szólva nem akartam hallgatni a „Most mondd el mit rejteget az Armani öltönyei alatt” vagy „Szereti, ha szex közben húzzák a haját?” fajta mondatait.

Utáltam az indiszkréciót, és mindenekelőtt utáltam róla beszélni.

Szerencsére nem telefonáltam, mikor kinyílt az ajtó. Azonnal lecsuktam a szemeim, mikor megláttam izmos alakját a szobába lépni. – Nem kell úgy viselkedni, mintha aludnál – egy pillanatig úgy véltem, hogy fejéhez vágom a lámpát. A rugós ágy besüppedt súlya alatt. Továbbra is úgy maradtam.

Harcoltam a késztetéssel, miszerint elhányjam magam, mikor keze megsimogatta az arcom, de nem csináltam mást, csupán elcsaptam az alkarját. – Ne érj hozzám – elvette, de nem törődött a tiltakozásommal. Hüvelykujja megsimította szempilláimat, melyek ettől remegni kezdtek.

Forró lehelete kissé felmelegítette állkapcsom. Kinyitottam a szemeim, nem elviselve a testünk közti közelséget, pár centivel odébb húzódtam tőle. Bal oldalamon volt, az oldalán feküdt, könyökét használva tartotta magát, másik mocskos kezét arra használta, hogy hozzám érjen.

Az érintés már nem a megfelelő leírás volt. Mikor összerezzentem, ujjbegyei erőteljesen megragadták állkapcsomat.

- Nem vagy nagyon okos, ugye? – kérdezte szarkasztikusan. – Azt hittem, hogyha ájulásig duglak, az majd megtanít valamire, de vagy makacs vagy, vagy élvezed. Személy szerint a másodikra fogadok.

Szoros tartásával az arcom körül, megfordította a nyakam, és kényszerített, hogy ránézzek. Arca teljesen kifejezéstelen volt.  Nem volt mérges, ahogyan arra számítottam. Ez volt a legerősebb fegyvere: soha nem mutatott érzelmeket, és ez rendkívül idegesítő volt.

- Elvitte a cica a nyelvedet?

Nem válaszoltam.

Közelebb jött hozzám, de ellenálltam és küzdöttem. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy megfelelően csináltam, mert nagyon elegem volt. Mikor megpróbálta egyesíteni ajkainkat egy csókban, többször megütöttem a mellkasát és megharaptam az alkarját. Eközben, körmeim a csupasz bicepszébe véstem. A szorítás az állkapcsomon gyengült. Adrenalin száguldott ereimben, ami elég energiát adott, hogy felugorjak az ágyból, majd az ajtó felé siessek, megfeledkezve minden csepp fájdalomról, ami izmaimat apró darabokra zúzta.

Nem érdekelt, milyen rendezetlenül néztem ki, mikor lerohantam a lépcsőn, megcsúszva pár alkalommal, de mindig felálltam, és megnöveltem a sebességem. Meglepetésemre senkivel sem találkoztam. Tudva, hogy nem juthatok messzebbre, úgy döntöttem, hogy elrejtőzöm itt. Tudtam, hogy hülyeség, mivel ez az ő háza, és mert előbb vagy utóbb úgy is megtalál, de ez volt az egyetlen lehetőségem.

Meglepődtem, mikor végre rájöttem, hogy nem követ. Szemeim körbenéztek, nem voltak hajlandóak elhinni, hogy az a borzalmas szörnyeteg nincs mögöttem, éhesen várva, hogy abbahagyjam a futást, mielőtt a szobájába visz, és új utakat talál a kínzáshoz.

A tervem megváltozott.

- Hol a francban vagy, te gyáva alak? – kiabáltam, kifulladva. – Nem akarsz megütni mások előtt? Félsz, hogy meglátják milyen is vagy valójában? Kibaszott perverz, te szörnyeteg! Gyűlöllek! – torkom kiszáradt a végén. – Ha férfi lennél, megmutatnád az igazi arcod a körülötted lévőknek, te beteg perverz állat!

Könnyes szemeim a szoba sarkára néztek, Val állt ott, döbbenten nézve rám. Szinte elszégyelltem magam. Kezemmel durván megtöröltem nedves arcom, és nem haboztam, hogy hideg pillantásban részesítsem.

Tudtam, hogy közel a vég, mikor meghallottam sietős lépteit a felettem lévő padlón. Minden újra fájni kezdett, minden végtagom sajgott. Összeomlottam, mikor próbáltam néhány lépést előre megtenni. Felkelni túlságosan nehéz volt, így magzatpózba helyezkedtem, és vártam a sorsom.

Térdeimmel mellkasom előtt próbáltam elrejteni magam, újra elájulni. Azt hittem, sikerült. Azt hittem, hogy ami ezután következett nem más, mint egy álom.

Odarohant hozzám, megragadta a vállamat, és kezét a homlokomra tette. – Val, szerezz nekem Tylenolt – hangja aggódó volt, de számomra nem eléggé megbízhatónak. Aztán minden elmosódott. Nagyon szédültem.

Menyasszonyi stílusban vitt a legközelebbi fürdőszobába, s óvatosan helyezett bele a fürdőkádba. Meleg víz érte a bőrömet, teljesen eláztatva néhány pillanattal később. Természetesen mindent megtett, mivel a szobalány mellette állt.

- Rendbe fog jönni?

- Igen, csak lázas – válaszolt nyugodtan, s lágyan. – Segíts levenni a ruháit, kérlek – kérdezte udvariasan. A felsőm óvatosan el lett távolítva.

Keze finoman simított végig nedves hajamon, mielőtt fejemet mellkasára húzta egy ölelésre. Halkan nyugtatott, mielőtt hangosan suttogott, hogy a szobalány hallja: - Az apád rendben lesz kicsim, ne aggódj - azt hittem, álmodom.

- Beteg az édesapja? – a lány őszintén aggódott értem.

- Nem, balesetet szenvedett, és nagyon érzékenyen érinti, néha túlreagálja, de jól van. Semmi ok az aggodalomra – ez egy okos húzás volt, elismerem. Feljönni ezzel a hazugsággal, kevesebb, mint két perc alatt, színtiszta tehetség. Úgy hazudik, ahogy az emberek lélegeznek.

- Szüksége van bármi másra, Mr. Styles?

- Nem, elmehetsz. Köszönöm a segítséget.

Nem, nem, nem. Nem hagyhat itt minket. Ő volt az egyetlen, aki távol tartotta őt attól, hogy újra bántson. Azt vártam, hogy az arcom abban a pillanatban égni fog, mihelyst becsukja maga mögött az ajtót, és vártam a kezét, hogy a nyakam köré fonódjon, fojtogasson, amíg nem könyörgöm az életemért. De nem tett semmit.

Túl erőtlen voltam még mozogni is, úgyhogy engedtem neki, hogy levegye a ruházatomat, és fehérneműmet. Nem volt semmi, amit még sosem látott ezelőtt.

A lágy hab, és a fürdővíz megnyugtatott. Lassan egész testem eltakarta a kellemes illatú habbal. Egész idő alatt szorosan tartotta a testem azzal, hogy kezét a hátamon tartotta. Szemeim időről időre kinyíltak, hogy találkozzanak smaragdjaival, mielőtt újra lecsukódtak.

Ösztönösen kis karjaimat nyakába kulcsoltam, megakadályozva, hogy elessek, nem bízva a háta mögött lévő tenyerében.

Örültem, hogy nem próbáltam meg beszélgetni, akkor újra sírtam volna. Mindig is egy érzékeny lány voltam, de egyetlen hang sem volt ennyire hatással rám. Olyan volt, akár egy méreg a füleimnek, egy vészjelző az agyamnak, ez megijesztett, és láthatóan túlfűtötte a könnymirigyeim.

Megragadta a dugót, és az összes habot, a vízzel együtt kiengedve, ezzel valószínűleg magát is összevizezte. Másik keze combjaim hátsó felére siklott, és éreztem, ahogy újra felemel. Aprót nyögött. Egy törölköző takarta testem. – Jól játszod az áldozatot – ez volt az egyetlen dolog, amit gúnyos hangon mondott, mielőtt a szobánkba vitt. 

Bármi is történt, mindig abban a szobában találtam magam, ahol először láttam a valódi arcát. Mindig visszajöttem.

Ahogy az ágyra helyezett, már nem volt olyan gyengéd, mint a korábbi mozdulatai. Többé nem egy álomban voltam. Felettem volt, újra megragadva az állkapcsom. – Kibaszottul nyisd ki a szemeid – köpte nyersen. – Kurvára ne sírj! – nem vettem észre, hogy tényleg sírtam. – Még egy hülye könnycsepp, és adok egy valódi okot, amin siránkozhatsz.

Nem tudtam engedelmeskedni, ez alkalommal, mert a testem nem fogadott szót. Úgy éreztem, újra elájulok, és az lett volna a legjobb dolog a világon

.

- Amelia, soha nem fogom megunni, hogy helyrerakjalak, de te igen, és már fáradt vagy tőle, látom. Szóval adok neked egy kis tanácsot, ez lesz az utolsó alkalom, hogy így viselkedsz. Tudom, hogy figyelsz rám. Próbálj meg megint olyasmit tenni, mint ez, és gondoskodom róla, hogy ne lásd újra a napvilágot. És komoly vagyok, sokkal komolyabb, mint valaha voltam, ne tégy próbára.

- Valószínűleg egy kicsit leesett a vérnyomása, nem kell aggódni miatta. Adok neki valamilyen fűszeres ételt, és jobban fogja érezni magát – ez Rebecca hangja volt. Minden bizonnyal hozzá beszélt. – Azt hiszem, most már ébren van – az Isten szerelmére, nem akartam ébren lenni, bárcsak kómába esnék most.

- Köszönöm, Rebecca, szabadon távozhatsz.

Ahogy lépései távolabb és távolabb kerültek, megpróbáltam felidézni mi történt, újra. Álmodtam? – Amelia, gyere az öltözőbe, bébi – hívott. Egy kezemet a testemre tettem, csupasz volt, de tiszta és illatos.

- Fájnak a lábaim, nem tudok járni – kiáltottam lustán.

- Nem érdekel, kibaszottul mássz, ha nem tudsz járni – azt hittem lenyugodott, de láthatólag nem.

Megpróbáltam járni, egy kézzel tartva a fehér selymes takarót, hogy eltakarja meztelen bőröm, míg másikkal a falnak támaszkodtam, megakadályozva, hogy elessek. Végül összecsomóztam a takaró két végét, ezzel egy selymes, pánt nélküli köntöst létrehozva. A lábaim nem fájtak annyira, mint ahogy vártam. Az izmaim csak egy kicsit feszültek, olyanok voltak, mint a torna utáni fájdalom.

Ott ült a fehér kanapén, egyik kezét nézte. Nem próbáltam semmit mondani, a bocsánatkérés fölösleges volt ebben a helyzetben.

- Jobban érzed magad, bébi? – kérdezte, nem igazán tűnt törődőnek, mivel arca még mindig a kezét nézte.

- Fáradt vagyok – megálltam a küszöbön.

- Nem azt akartam tudni, hogy érzed magad, hanem azt, hogy jobban érzed-e magad, vagy nem. Ne válaszolj meg olyan kérdéseket, amiket nem kérdeztem.

Ez erős.

- Jobban érzem magam – a szédülés elmúlt, a látásom nem volt homályos többé, és tudtam járni, szóval úgy gondoltam, jobb volt, mintha gyötrődnék.

- Gyere közelebb – parancsolta. A lábaim odavezettek hozzá. – Térdelj.

- Mi? Miért… –

- Azt mondtam, térdelj, Amelia – szakított félbe bosszús hangon.

Nem volt más választásom, nem akartam még jobban felhúzni. Térdeim a faltól-falig szőnyeggel borított földre estek. Ülőhelyzetéből magasabb volt, mint én. Észrevettem, hogy gyűrűket viselt a jobb kezén, amit elém rakott.

Négy gyűrű volt minden egyes ujján, kivéve a hüvelykujját. Minden gyűrű alapja hatalmas és arany volt, s közepében egy drágakő volt, de mind különböző. Minden ékkőnek megvolt az adott színe. A kövek éles széle némileg ijesztő volt, de lenyűgöző.

- Tudod a nevüket? – meglepődtem, milyen gyengéd volt a hangja. Felpillantottam rá.

- Azt hiszem – motyogtam.

- Gyerünk, nyűgözz le.

- Zafír, rubin, gyémánt, smaragd – mondtam sorban, kezdve a mutatóujjától a kisujjáig. Megpaskolta a nedves hajam tetejét.

- Le vagyok nyűgözve.

- Meg tudnád mondani, melyik a kedvencem? – tette hozzá.

Az átlátszóra mutattam. – Érdekes választás. Miért gondolod, hogy a gyémántok a kedvenceim?

Vállat vontam. – Erősek és tiszták, azt hiszem.

- Tévedsz. A kedvencem a smaragd, tudod, hogy miért? – úgy éreztem magam, mint egy kislány, hallgatva egy mesét. Megráztam a fejem.

- Mert törékenyek. Szeretem megmunkálni őket, mindig ideges vagyok amiatt, hogy esetleg eltöröm őket, de azért élek, hogy megelégedve lássam őket, tökéletes alakkal, mikor végzek velük. Emlékeztetsz rájuk. Arra törekedek, hogy tökéletes feleséget csináljak belőled, de olyan keményen viselkedsz, azonban mindketten tudjuk, hogy olyannyira törékeny vagy, mint ezek a drágakövek. Akárhogyan is, egy vagyont költöttem ezekre a kövekre, szóval összetörni őket veszteség lenne számomra, és a cégemnek. Másrészt, ha megtörlek téged, csak könnyebb lesz nekem, és az egyetlen vesztes te leszel – másik keze az állam alá nyúlt, s fejem az ő irányába emelte. – Tudod, miért mondom ezt neked?  - csend töltötte be a szobát pár pillanatig, mielőtt megtörte volna. – Kezdem elveszíteni a türelmem veled szemben – hát, ez gyorsan kijött.

- Viselkedni fogok – motyogtam, lesütve a tekintetem.

- Örülök, hogy kezdesz úgy viselkedni, mint egy felnőtt. Most, mondd meg, melyik a kedvenced?

- Nem tudom – haboztam. – Mind szép.

- Biztos, hogy egyik sem tetszik igazán? – hangja szinte figyelmeztetésként hagyta el száját.

- Hm, igen – motyogtam.

- Tényleg nem akarod, hogy levegyek néhányat?

- Miért? – kezdtem idegessé válni.

- Válaszolj.

- Nem, t... tetszik az összes…

Nem volt időm befejezni a mondatot. Minden annyira gyors volt. Fejemet hamar a szőnyegen találtam, vércseppeket az arcomon, melyek orromhoz folytak, és a gyapjas anyagnál értek véget. Kezem az arcomhoz emeltem, érezve a vágásokat, és próbálva rájönni, mi is történt. Minden rendben volt, amíg úgy nem döntött, hogy pofon vág, újra. És az öt pofon, amit kaptam egy nappal ezelőtt, semmi volt ehhez képest. A gyűrűk éles széle megvágta a bőröm.

- A saját érdekedben remélem, hogy viselkedni fogsz – hangja szigorú volt, mikor elhagyta a szobát.

Barren - 4. fejezet

Tudtam, hogy egyre türelmetlenebbül vár az ételre, arról, ahogy ujjai az asztalon doboltak. A szabad kezével valószínűleg üzenetet küldött valakinek a fehér iPhoneján. Csak néhány ember volt körülöttünk, és nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Úgy éreztem, mintha minden egyes szem engem figyelne. Nem úgy tűnt, mintha őt érdekelné, hogy az emberek minket bámulnak.

Többször megvakartam a tarkóm, remélve, hogy a nyugtalanság eltűnik, de a testem hőmérséklete növekedett. Sóhajtottam, megragadtam a pénztárcám és felálltam. Harry rám emelte tekintetét, homlokát ráncolva.

- Ki mehetek a mosdóba? – kérdeztem halkan, mint egy tízéves az iskolában.

- Igen – válaszolta, mielőtt szemeit újra a telefonjára összpontosította.

Sarkaim kopogtak a fehér csempén. Lehajtottam a fejem, mivel nem akartam, szembenézni az emberekkel körülöttem. Nem igazán értettem, miért volt ez a nagy felhajtás. Hallottam Harry nevét néhány suttogásban, de nem próbáltam elcsípni a beszélgetéseket.

Megkérdeztem a recepcióst a mosdók irányáról. Örültem, hogy üresnek találtam őket. Elkezdtem megigazítani a hajam, mielőtt észrevettem a duzzadt vörös ajkaimat. Ujjbegyeim óvatosan érintették meg, emlékezve a mérgező, durva csókra, amitől szinte elájultam. Határozottan valami baj van a fejében. Gondoskodtam arról is, hogy fújjak magamra egy kis parfümöt, így nem lesz többé cigaretta szagom.

- Össze vannak házasodva? – mondta egy középkorú szőke nő egy kicsit túl hangosan, belökve a mosdó ajtaját egy másik lánynak, aki kicsit fiatalabb volt.

- Nem tudom, de van gyűrűjük, és – a lány megállt a mondat közepén, mikor mindketten megláttak.

Egy jó percig egymást néztük, mielőtt megfogtam a dolgaimat, és elmentem arról a helyről. Kiengedtem egy mély, frusztrált sóhajt. Tényleg nem láttam semmi különlegeset magamban, vagy Harryben. Apropó, nem éppen siettem, hogy újra találkozzam vele. Ehelyett, a klub körül kóboroltam, felfedeztem azt egy kicsit.

Megálltam a golfpályánál. Minden annyira zöld volt, s frissítő. Volt ott egy kis család, akik játszottak. Egy férfi, valószínűleg a felesége, és a fiuk. Mindegyikük boldognak és gondatlannak tűntek. A férfi olyan gondoskodónak tűnt, hogy féltékeny lettem. Ezt a fajta családot akartam, nem akartam Harryt többé, és biztosan nem akarok gyermeket tőle.  Egy olyan férfit akartam, aki minden alkalommal, mikor úgy tartja kedve, elmondja, hogy szeret, aki fogja a kezemet és aggódik miattam, nem egy őrült srác, aki csak arra gondol, hogy teherbe ejt, és főnökösködik felettem.

- Mrs. Styles? – kérdezte egy félénk hang mögöttem, visszatérítve a valóságba. Felnéztem a korábbi recepciósra. – Elnézést, de Mr. Styles keresi önt. Mit mondjak neki?

Megint szarban vagyok. Két percre tűntem el, és ő máris keres. – Ne mondj neki semmit, csak visszamegyek – felajánlott egy hálás mosolyt. Háta mögött sétáltam. Még mindig a helyén volt, nem igazán tűnt boldognak.

- Kíván valami egyebet, Mr. Styles? – kérdezte udvariasan a fiatal nő, míg én leültem, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a pillantásait, melyek lézerként ástak lyukat az egész testemen.

- Hol volt? – kérdezte.

- A mosdó… 

- Nem téged kérdeztelek – mondta, ezzel hidegen félbeszakítva. A lány nyelt, és rám nézet, nem tudta mit tegyen. – Süket vagy? El akarod veszteni az állásod ma? – hangja egy picit megemelkedett, de a kiabálásnak közelében sem volt.

- N... nem, a mosdóban volt – megkönnyebbülten sóhajtottam. Próbáltam megköszönni a rémült lánynak egy mosollyal, aki nem tett semmit, csak lehajtotta a fejét, és reménykedtem benne, hogy elengedi, amit meg is tett, nem túl udvariasan.

- Hol a picsába vannak a pincérek? – csattant fel abban a pillanatban, mikor újra egyedül voltunk.

- Nem lennél udvariasabb? – suttogtam érthetően, kínosan érezve magam a durva viselkedése miatt, amit minden egyes emberre közvetített, akihez beszélt.

A szája tátva maradt, mintha nem jutott volna szóhoz. láttam, ahogy nyelve végigsimít a fogsorán, mielőtt nevetni kezdett. Megtanultam, hogy a nevetése soha nem volt jó. Úgy nevetett, hogy minden fej a szobában felénk fordult, hogy lássák, ahogy homlokát a keze tetején pihentette, nem zavartatta magát, hogy megzavart másokat.

Befejezte a nevetségeskedést, mikor a pincér megérkezett az ételeinkkel.

- Éppen ideje – köpte, mikor a tányért lehelyezte elé. Pillanatok után szégyenlősen megköszöntem a férfinek. – Add ide a telefonod, bébi – követelte, egy hülye vigyor még mindig az arcán volt.

- Miért? – kérdeztem idegesen.

- Bébi, ne rontsd a helyzeted.

Elejtettem a villát és hezitáltam egy kicsit. Minden mozdulatomat figyelte. Kinyitottam a pénztárcám, és átadtam neki a fehér telefont. Nem volt mit rejtegetnem, de még mindig aggódtam, hogy átnézi a telefonom. Kétségtelenül kiszámíthatatlan volt.

Nem nyúltam a tányérhoz, amíg le nem tette a mobilt az övé mellé, majd elkezdett enni. Megvakartam a szemöldököm tetejét, ábrándozva, mi játszódik le a fejében.

Az ebét tökéletes csendben telt.

Nézette velem, ahogy golfozik, és mivel a telefonom nem adta vissza, így az egyetlen dolog amit tenni tudtam, hogy figyeltem, ahogy elüti azt a fehér hülye golyót, majd követi, kiveszi a lyukból, csak hogy újra egy újba küldje.

Ez a játék elég hülye volt.

Már átcserélte a golf ruháját a ruhatárban, és átöltözött valamilyen furcsa pirosas pólóba, barna nadrággal, ami egy kicsit nagy volt rá, és fehér cipőbe. Az első alkalommal, mióta ismertem, idősnek nézett ki. Megfelelt a korának.

Eközben tekintetem a gyűrűmön levő drágakőre esett, amely gyönyörűen tükröződött a napon. Levettem az ujjamról, hogy közelebbről megnézzem, mivel ez volt az egyetlen érdekes dolog, amit tehettem abban a pillanatban, csak hogy meglepődjek a megjelölt bőrterülettől, amit a gyűrű takart.

„H. S. Tulajdona” volt köréje írva, a gyűrű belsejét megnézve oda volt írva ez a mondat, és kissé kitűnt, mini 3D hatásban. Csak egyetlen célra készült: hogy megjelöljön ezekkel a szavakkal.

Hisztérikusan kaparni kezdtem a megbélyegzett ujjam részét, mert tudtam, mi mindent is jelent ez. Úgy bánik velem, mint valami tárggyal, egy bábbal, vagy babával, amit vett, de a pokolba is, nem voltam az, és biztosan nem voltam a tulajdona.

Olyan keményen dörzsöltem, ahogy csak tudtam, használva a hüvelykujjam, és egy kis vizet a mellettem levő palackból. A bőröm olyan vörös lett, mint Harry pólója, azonban a védjegy nem tűnt el. Több mint egy hónapig viseltem a gyűrűt, anélkül, hogy levettem volna, mert mindig olyan tökéletesen illett. Tényként tudtam, hogy ez egy különleges ritkaság, mivel Harry tervezte, és a legjobb kézművese hozta létre.

Ha egy dologért kedveltem Harryt ezelőtt, akkor biztosan azért volt, amit csinált. Egy híres fényűző ékszerbolthálózatot birtokolt, amit ő maga alapított néhány évvel ezelőtt. Volt néhány szállodája, és galériája is, de az ékszerekkel való kereskedés volt a fő foglalkozása. Azt hittem egy művészi személy, mikor a szobrászatra és tervezésre esett a szó. A „firkálmányai”, ahogy szerényen szerette őket hívni, műalkotások voltak. Annyira óvatos volt a részletekkel, s munkája tehetséget és maximalizmust kiáltott. Kár, hogy a művésziességét elrontotta az őrült viselkedése.

Sikítani akartam most azonnal, mert mérges voltam. Szó szerint, meg tudtam volna őt ütni, ha előttem lett volna. Mindkettőnk szerencséjére eltűnt, kinézetre egy kis erdőben, ahol a labdáját kereste. Őszintén reméltem, hogy van ott néhány kígyó, vagy grizzlymedve azok közt a fák közt.

- Bébi, miért vetted le a gyűrűd? – korábban látta már, de csendben maradt, amíg a labdaszedő és ütőhordó egyedül nem hagyott bennünket. Észrevettem, hogy amilyen beképzelt, nagyképű fasz, minden golfütőjének tetején ott voltak nevének kezdőbetűi.

- Nem vagyok a tulajdonod – jelentettem ki rideg hangon, próbálva magabiztosnak tűnni, de csúnyán elestem, most, hogy csak pár centire volt tőlem. Az állításom csak néhány gúnyos kacagást váltott ki belőle. Nem állt meg a sétában, belépett az öltözőbe, de nyitva tartotta az ajtót. Csak álltam az ajtó mellett, várva, hogy befejezze azt, amit csinált.

- Bébi, rád várok – mondta, messze túl hangosan az ízlésemhez. Nagyot nyeltem, leellenőriztem a környéket, hátha látta valaki, hogy belépek a férfi öltözőbe, mielőtt követtem az utasításait. Bezártam magam mögött az ajtót, és nekidőltem, mozdulni is féltem, hogy mi fog következni következőként.

Félmeztelenül ült, törölközővel a nyakában, piszkálva a hüvelykujját. – Írtam egy kedves üzenetet apádnak. El akarod olvasni? – ez aggasztott, de nagyon. Kinyújtotta a karját, míg átadta a telefont. Mielőtt feloldottam, ismét beszélni kezdett. – Most, felolvasod hangosan, és van két választási lehetőséged. Teszed, ami le van írva, majd kitörlöd utána az üzenetet, vagy éppen nem teszed meg, akkor elégedetten elküldöm az üzenetet, és kényszerítelek olyan dolgokra, melyeket tényleg nem akarsz megtenni. Légy okos, bébi.

A legrosszabbra vártam. Mikor feloldottam a telefont, az első dolog, amit megláttam, az „Apuci” volt, mint a kapcsolat neve. Két megírt, de nem elküldött üzenet volt írva, mivel a telefont repülőgép üzemmódra állította. Olvasni kezdtem.

- Nem bírok távol maradni tőled. Egész napot azzal töltöttem, hogy magamat érintettem… – abbahagytam, és döbbenten bámultam a képernyőt, úgy éreztem, talán mindjárt hányok.

- Gyerünk, bébi, olvasd el mindet – ragaszkodott hozzá.

- N... nem tudom, Harry, csak kitörlöm – időt sem adott, hogy megmozdítsam az ujjaim, mielőtt csattant.

- Töröld csak ki, és sokkal ötletesebb leszek – fenyegetett.

Remegő állkapoccsal és könnyes szemekkel megadtam magam, mert tudtam milyen makacs volt. – …rád gondolva. É..én vágyom az érintésedre. El sem tudod képzelni mennyire akarlak most, elképzelem, ahogy a falnál csináljuk előttem, és újra meg újra megrontasz – mélyeket lélegeztem, lenyeltem a könnyeimet és büszkeségemet ami megmaradt, majd folytattam. – Annyira szükségem van rád magamban, és szavakkal nem lehet kifejezni az égő vágyat, amit irántad érzek – vége az első üzenetnek.

- Sajnálom apa, azt hittem ezt Harrynek küldtem. Mind ketten ugyan azon a néven vagytok. Ez kínos.

Tapsolt. Nem figyeltem rá, az egyetlen dolog, amire gondoltam, az, hogy mi a francnak használna ilyen béna kifogást, mint ez? Ki hívja a férjét apucinak? – Nos, akkor megbaszhatlak a falnál, vagy használnom kell néhány pofont? –már felállt, közelebb és közelebb jött. Nem is próbáltam ellenállni. Mindkét esetben ezt tenné velem, és inkább kihagynám apát a bajból.

Kivette a telefont a kezemből, mielőtt az egyik pad tetejére tette. Aztán durván felemelte a szoknyám. A tekintetem az egyik szekrényre volt szegezve, elkerülve, hogy ránézzek. Keze megfogta a fenekem, és az ágyékomhoz vezette. Ösztönösen még jobban szorítottam össze combjaimat. Hevesen feszítette szét őket, ezzel lábaim dereka köré fonódtak. A nemi szervem találkozott az övével, és az undorérzet csak jobban beteggé tett. Volt egy hatalmas kemény dudor a nadrágja alatt, ami egyáltalán nem nyugtatott meg. – Nézz rám, bébi – suttogta.

Szemeim lustán találkoztak övével. Rám mosolygott, mintha nem vette volna észre, hogy nem esett jól az, amit tesz. Megcsókolta az ajkam sarkát. Amennyire irtóztam, tartásomat megszorítottam körülötte, mivel nem igazán akartam leesni. Elengedte a combjaim, majd meghallottam a cipzárjának hangját. Egy könnycsepp csúszott végig az arcomon.

Lecsuktam a szemhéjaim, mikor hideg ujjai kapcsolatba kerültek az alsóneműmmel. Csak balra tolta, ezzel még jobban kitárulkozva éreztem magam, mint ahogy voltam. Keze könnyedén érintette az érzékeny bőröm, tett néhány lassú mozdulatot a hasam alján, amitől remegtem, és libabőrös lett az egész testem.

Az arca pontosan az enyémnél volt, de nem csinált semmit. Csak nehezen lélegzett, és időről időre nedves csókokat adott. A kezeim ökölbe voltak szorítva, várva, hogy újra véget érjen ez a rémálom.

De ez csak a kezdet volt. Újra éreztem. Azt az elfelejthetetlen érzést, mikor az egész testem darabokra törik, a pillanat, mikor belém döfött újra, felkészítés és figyelmeztetés nélkül. Felkiáltottam, s gyengén ütögettem izzadt mellkasát. Egyik kezével a számon, másikkal a csuklóm körül folytatta a lassú, fájdalmas mozdulatait. Minden döféssel úgy éreztem, hogy hossza növekedik bennem. Halkan zokogtam, köszönetet mondva a könnyeknek, melyek elhomályosították a látásom,  és imádkoztam azért, hogy mindez hamarosan a végére érjen.

Az apró csókoktól, amiket az állkapcsom mentén hagyott, csak még jobba utáltam őt. Ha lett volna velem egy kés, gondolkodás nélkül leszúrtam volna. Megszúrtam volna ezer alkalommal, amíg meg nem hal.  – Bassza meg, megint vérzel – motyogta halkan.

A másodpercek éveknek tűntek és a kínzás megállíthatatlan volt. Gyengeség elterjedt az egész testemben, ellazítottam a lábaim, de ugyanabban a helyzetben maradtam. Olyan volt, mintha egymáshoz lennénk ragasztva.

Emlékek kísértettek tegnapról, így úgy döntöttem, hogy valami boldogabbra összpontosítok. Eszembe jutott az első alkalom, mikor találkoztam vele, de most még ez az emlék is messze volt a boldogtól.

Emmaval és a barátjával voltam. Meghívtak uzsonnázni egy puccos étterembe. A legszebb ruhámat viseltem. Fekete volt, csipkés nyakkivágással és hosszú ujjakkal. Fehér gyöngyök voltak a tetején, amelyek illettek a fülemben levőkhöz.

Barátja unokatestvére is ott volt. Amint elkezdtünk enni, észrevett valakit az étteremben. – Basszus, itt van a főnököm – Emma, a kíváncsi lány, aki mindig is volt, kinyújtotta a nyakát, hogy lássa ki volt a fickó. – Hívd meg őt, Joey, Amelianak jól jönne egy barát, és neked is az előléptetés.

Az egész viccnek indult. Harry egyedül volt azon az éjszakán, és nem bánta, hogy megosztjuk vele az asztalunkat. Megcsókolta Emma és az én kezemet, majd Joeyval beszélt a munkáról. Olyan gyengéden, s szelíden viselkedett, hogy az első estétől kezdve becsapott. Gyengéd mosolyok, lágy szavak, és egy bársonyos arc, ki nem esett volna be a játékába?

- Bassza meg – suttogta, amitől visszatértem a valóságba. Spermája újra megtöltötte a bensőmet. Lökései lassúakká váltak. Óvatosan hagyott lecsúszni a fém ajtón, eltávolítva minden tartást, ami körülöttem volt, és engedte, hogy némán zokogjak a hideg, kemény talajon.

Finoman megfogta az arcom, majd megcsókolta a szám. – Fel kéne készítened, mielőtt ezt teszed – okoltam őt alig hallható hangon.

- Ki mondta ezt neked? – kérdezte aggódó hangon. Homlokát ráncolta.

- E…emma.

- Így szűkebb vagy, azt hiszem így sokkal élvezetesebb, nem szeretnél örömet okozni a férjednek, bébi? – még csak nem is feleltem. Egyszerűen nem tudtam megemészteni az ártatlan viselkedését. Eszelős.  – Lezuhanyozom, két perc múlva itt vagyok. Ne csinálj semmi őrültséget, oké?

Csupán bólintottam.

- Egyébként, a tulajdon nem negatív szó, bébi. És tisztában vagyok a ténnyel, hogy kemény voltam, de az emberek azt hiszik, hogy a kedvesség gyengeség, és nem igazán vagyok az a fajta, akit gyengének lehet nevezni. De a másik oldalon, ott vagy te. Úgy gondolom, gyenge vagy, de nem rossz értelemben – ezzel megpuszilta izzadt halántékomat, elment, majd nemsokára hallottam a víz folyását. Nem mertem egyetlen izmom sem mozdítani, túlságosan féltem, hogy a fájdalom újra visszatér. Mert teljesen érzéketlen voltam, s a kábaság mindig sokkal jobb, mint a fájdalom. 

Barren - 3. Fejezet

A térdeim remegtek, míg a fekete autójához mentem. Hallottam, ahogy beindítja a motort. Ránéztem. Napszemüveget viselt, és olyan erősen szorította a kormányt, ahogy csak tudta. Megállítottam könnyeim a szempillaspirálom és szemceruzám kedvéért.

A barna, akit korábban láttam a konyhában, egyenesen állt az ajtónál, amit kinyitott, mikor tekintetünk találkozott. Megfogta a kezem, besegített, mielőtt becsukta az ajtót, otthagyva vele, egyedül és erőtlenül.

Az autó csöndes volt. Harry soha nem volt „muzikális” személy, és ezt nem is bántam, egészen mostanáig. Egy kis zene nagyszerű lett volna stressz űzőnek.

Levette a kabátját, és csak egy egyszerű fehér pólót viselt. Bekapcsoltam a biztonsági övem, mikor vezetni kezdett.

Soha nem vezetett így.

Most úgy vezetett, mint egy őrült. Átlépte a sebességhatárt, és ez megijesztett. Mi van, ha karambolozik? Mi van, ha komoly balesetbe kerülünk? Még csak nem is volt lekötve, és a körülöttünk levő autósok dudáltak.

Miután áthajtott két piros jelzésen, úgy döntöttem, jobb lenne, ha próbálnék beszélni vele. Bocsánatot kérek, és kimagyarázom magam, aztán lenyugszik, és nem fog minket megölni egy balesetben.

- S… sajnálom Harry, kérlek, cs… csak lassíts le, egy kicsit, nem a… akartam kiabálni veled, csak m… mérges voltam. Nem fog újra megtörténni. K… kérlek – szánalmasnak hangzottam.

- Emlékszel a tegnap estére? – kérdezte, még mindig az utat figyelve.

- I… igen.

- Arra is emlékszel, mit mondtam tegnap este?

- Igen.

- Nem hiszem. Azt hiszem, nem emlékszel, azt hiszem, meg kell ismételnem magam ismét.

Lesütöttem tekintetem, nem voltam hajlandó tovább nézni őt. Nem tudtam, hogy ezzel arra gondol, hogy megismétli a hülye szabályait, vagy rosszabb…

- Harry, kérl…

- Az egyetlen dolog, amiért könyöröghetsz, az a farkam, semmi más – szólt közbe durván.

Ekkor fogtam be a szám teljesen, és nem próbálkoztam újra. Utáltam, mikor az emberek ilyen nyelvezetet használtak, hányingerkeltő volt.

Egy kicsit lelassított, őrült kanyart vett, mielőtt megállt. Egy parkolóban voltunk, ami teljesen üres volt. – Várj meg – ezzel kinyitotta az ajtót, felvette a kabátját, és elment anélkül, hogy kikapcsolta volna a gyújtást, vagy kivette volna a kulcsot. Próbára tett engem. Tudta, hogy el akartam menni, de okosabb voltam ennél.

Láttam az alakját előttem, ahogy a kocsi motorháztetejének dől, és telefonon beszél, ami a füle és válla közé volt szorítva, miközben keresett valamit a kabátja zsebében, mielőtt visszatért hozzám, egy Marlboro csomaggal a kezében. Hátratolta az ülését, növelve a helyet a mellkasa és a kormány között.

Néztem, ahogy lassan leteszi a csomagot közel az ágyékához, mielőtt megtapogatta a térdét a kezével. Olyan gyengéden viselkedett, hogy szinte emlékeztetett a férfire, akit azelőtt ismertem, mielőtt összeházasodtunk.

- Gyere ide.

Eleinte nem igazán értettem, mit értett ez alatt, aztán rájöttem, mikor szemei a térdére siklottak. Összezavarodva próbáltam odamenni hozzá anélkül, hogy megérintettem volna a sebváltót vagy a kéziféket. A vékony testalkatom sokat segített.

- Ülj le.

Fenekemet óvatosan a térdére tettem, lehajtva a fejem, hogy ne kelljen látnom a kis mosolyt az arcán.

- Nem, bébi, nem így. Fond a lábaid az ülés köré.

Segített a lábaimat széttenni. Kezeit a bokáim körül használva, maga felé húzott. A csomag cigaretta volt az egyetlen dolog, ami elválasztotta az ágyékainkat. A szoknyám már nem takarta a combjaim. Kihasználta a lehetőséget, hogy kezét a csupasz bőrömre tegye, és megszorítsa azt kissé.

Azonban nem bíztam ebben. Az utolsó két napban megtanultam, hogy udvariassága csak manipulatív szerep volt, ami meghülyítette az embereket.

Arca közelebb került az enyémhez, orraink gyengéden érintkeztek. Éreztem a pillangókat ismét. Az elmém tudta, hogy mindez hamis, de a testem nem akarta elhinni.

Ha tudtam volna, hogy a tányérdobálás megenyhíti őt, már megcsináltam volna a limuzinban

.

A lélegzete melegétől kirázott a hideg. Kezem az övére helyeztem reflexből. Vártam, hogy megcsókoljon, hogy közelebb hajoljon, hogy összefűzze ujjainkat, de nem történt meg. Helyette váratlan kérdést tett fel.

- Cigiztél már?

Kéjes suttogásként hatott.

- N… nem.

Vigyora szélesebb lett. Szabad kezével levette a napszemüvegét, aztán a fehér és piros dobozhoz nyúlt. Gyorsan kinyitotta, kivett egy szál cigarettát anélkül, hogy szemeit levette volna rólam. Tekintete magabiztos volt, az enyém ijedt. Ettől csak elégedettebb lett.

A cigit a számhoz emelte. Ajkaim el voltak nyílva. Miután biztosra ment, hogy kicsit, tekert papír biztosítva volt a számba, megtapogatta az arcom. Nem tudtam rájönni, hová tart mindez.

- Emlékeztess az első szabályra, bébi.

Eltávolította a cigarettát óvatos ujjakkal, kivett egy öngyújtót a zsebéből, s várt, hogy válaszoljak. 

- Hát persze, hogy nem emlékszel – vigyorgott, mikor túl sokáig tartott válaszolni.

A cigaretta feje égett. Nem a szájához emelte, mint ahogy képzeltem, hanem az enyémhez, ugyanabba a helyzetbe tette, ahogy korábban. Nem tudtam reagálni, azonban nem lélegeztem be a mérgező füstöt.

- Vegyél mély levegőt – suttogta.

Emlékeztem az első szabályra. Engedelmesség.

- Bébi, nem akarsz mérgesebbé tenni, bízz bennem.

Levegőt vettem. Az íze egyszerűen undorító volt. Úgy éreztem, fuldoklom. Elvette a cigarettát. Számból szürkés füst szállt ki, miközben hisztérikusan köhögtem. A második köhögésem közepén újra fuldokolni kezdtem.

Ajkait az enyémhez nyomta, belélegezve a mérgező füstöt. Ezután nyelve a számba csúszott, keze a hajamba túrt, és magához húzott, még ha az már fizikailag lehetetlen is volt. A tüdőmben levő oxigént felváltotta a cigaretta halálos füstje.

Már nem én irányítottam a testem. Próbáltam leküzdeni a szorítását, és kezeim a mellkasára tettem, remélve, hogy elenged, de csak több energiát és levegőt vesztettem. Túl gyenge voltam az ő hatalmas, izmos testéhez képest.

Ajkai éhesen csókoltak tovább évtizedeknek tűnő ideig. Nem bánta azt, hogy nem csókolom vissza, vagy hogy vergődöm a levegő hiánya miatt.

- Harry, kérlek – próbáltam mondani, még ha egy nyögésnek hangzott, mint kérésnek.

Néhány pillanattal később alsó ajkam fájni kezdett, azonban nem figyeltem a fájdalomra, mert végre kaptam levegőt. Fogaival erősen szorította alsó ajkam bőrét. Továbbra is rágta ajkam, mintha a legfinomabb étel lenne, amit valaha evett. De abban a pillanatban nem érdekelt. Csak arra figyeltem, hogy tüdőm megtöltsem oxigénnel, miközben be-ki lélegeztem.

Fogait lassan elhúzta, mielőtt elengedte a szám. Aztán a cigarettát, ami még mindig a mutató-és középső ujja között volt, rózsaszín szájába tette. Mosolya folyamatosan ott volt.

- Tudod, mit szeretek benned?

Szemeim elkerekedtek, de hamarosan becsuktam őket, mikor füstöt fújt az arcomba. Kezem a szám elé tettem, hogy köhögjek.

- Olyan kevés tapasztalatod van a férfiakkal, hogy hagyod, hogy megtegyek veled akármit. Ezért nem kéne aggódnom az első szabályról.

Ledobta a csomag cigarettát magáról. Kezei a fenekemen landoltak, s csípőjét lágyan ellenem nyomta. Fenekem erősen megszorította. Ezalatt az idő alatt, nem tudtam mit csinálni. Szorítása gyengült körülöttem. A kormánynak dőltem, hogy növeljem a tért a testünk között, és különösen az alfelünk között.

- Fogadok, hogy hagynád, hogy szárazon megdugjalak a hátsó ülésen, mint tegnap, és még csak ki sem nyitnád azt a szép szádat.

Ezzel lehúzta a sötétített ablakot maga mellet, eldobta a füstölő cigit, mély levegőt vett, majd felhúzta az ablakot.

- N… ne, k… kérlek, Harry – dadogtam, a tegnapi emlékek elködösítették az elmém.

- Bébi – ismételte meg a szót három alkalommal, ujjait végighúzva combom bőrén. – Azt hiszem, később visszatérek a második szabályra, most pedig emlékeztetlek a harmadikra. Soha ne beszélj, ha nincs hozzád szólva – ujjait mélyebbre eresztette a bőrömbe. – És nézz rám – egy könny szökött ki a szememből. – Nem fogom megismételni, Amelia – szemem az irányába emeltem. – Jó. Tudod, hogy szép vagy? Mert én úgy gondolom, az vagy, nagyon szép. És tudod, mit csinálnak a szép lányok? – az ujjai által okozott fájdalom fokozódott. – Nem, valószínűleg nem tudod. A szép lányok befogják a pofájukat, és szépen viselkednek. Szóval fogd be a szád, és viselkedj szépen – mosolygott rám. – Megegyeztünk, bébi?

Gyengén bólintottam, túl elfoglalt voltam, hogy megfeledkezzek az égető érzéstől. – Szóval, ha azt mondom, meg akarlak dugni a hátsó ülésen, nem fogsz nemet mondani, mert először is, nincs megengedve, hogy beszélj, másodszor, nem fogadok el nemet válasznak, és harmadszor, kurvára nem kérdeztelek – a dolog az volt, hogy még csak nem is hangzott mérgesnek, hétköznapian beszélt, a normális mély hangján.

- Igen, igen, igen – hadartam, azt akarva, hogy levegye rólam ujjait, amit megtett néhány pillanattal később. Kifújtam a levegőt, amiről azt sem tudtam, hogy visszatartom. Nagyon óvatosan, és gyengéden, ujjaival letörölte a néhány könnycseppet, ami benedvesítette az arcomat.

- És nem megmondtam, hogy ne nyafogj, bébi? – hangja csalódott volt.

- Sajnálom, Harry.

- Második szabály, mindig kérj engedélyt – még mindig hatalmas, puha tenyerei között tartotta az arcom. – És a negyedik, adj egy babát – kezeit a hasamra tette. – Rendben, adsz nekem egy babát, nem igaz? – kérdezte édesen.

- Igen.

- Jó. És ha legközelebb tiszteletlenül viselkedsz velem, és újra megdobálsz, nem fogok habozni, hogy helyre tegyelek, és nem fogok habozni, hogy drasztikus lépéseket tegyek. Oké, bébi?

- Oké – válaszoltam, egy kissé fellélegezve, hogy a kínzása véget ért.

- És amint tudod, meg akarlak baszni a hátsó ülésen, de nem akarjuk tönkretenni a bőrt, igaz?

- Igen – sóhajtottam.

- Örülök, hogy jól viselkedsz. Most menj vissza a helyedre.

Nos, örültem, hogy újra normálisan vezetett, egy kicsit gyorsan, de nem őrülten.

- El akarok menni Görögországba – mondta hirtelen. Nem mondtam semmit, csak sóhajtottam. – A nászéjszakánkra – igen, én azt hittem, elfoglalt vagy a munkáddal. – És enni akarok valamit, éhes vagyok – ezért csináltam tésztát, te görény. – Azt hiszem, elmegyünk a Gentlemen’s klubba – utáltam a klubokat, és az embereket bennük. – Talán megduglak a golfmezőn.

Nagyot sóhajtottam, mire szarkasztikusan elvigyorodott. – Beszélhetsz – mondta, rám nézve.

- Fel akarom hívni anyát, valószínűleg aggódik.

- Nem arról a kurváról beszéltem. Nem kedvelem őt – csattant rám.

- Én soha nem voltam tiszteletlen az anyáddal, szóval ne becsmér… - próbáltam védeni anyát anélkül, hogy megsértettem volna őt.

- Nem becsmérlem őt, az igazat mondom. És csak egy pillanattal ezelőtt, még jó voltál, maradj is az – szó szerint befogom a szám örökre, mikor vele vagyok, azt hiszem, az lenne a legjobb. Hirtelen a fékre lépett. Körülnéztem. Ez határozottan egy flancos klub volt, a szép autókból, amik a miénk mellett parkoltak, és a díszbokrokból ítélve.

Két öltönyös férfi nyitotta ki mindkettőnknek az ajtókat. Megköszöntem annak, aki segített nekem, míg Harry csak ridegen nézett a másikra. Megfogtam a táskám, és Harry mögött siettem, akinek léptei kicsit gyorsabbak és szélesebbek voltak, mint az enyémek. Kimerült voltam, a magas sarkúval, amit viseltem, és a fájdalommal, ami még mindig jelen volt az alfelemben, nem tudtam gyorsan sétálni.

Mikor megérkeztem a főcsarnokba, Harry a recepcióssal beszélt. – Soha nem láttalak errefelé, igaz? – mondta valaki mögöttem. Egy kicsit döbbenten megfordultam. Egy elegáns férfival néztem szemben, szép fekete öltönyben, akinek jó illata volt, és aki furcsán emlékeztetett arra a Harryre, akivel nemrég találkoztam. Olyan magas volt, mint Harry, és rám mosolygott. Kedvesnek tűnt, de aztán, Harry is.

- Ó, ez az első alkalmam itt – válaszoltam félénk mosollyal.

- Egyedül vagy?

- Nem, valójában a férjével van, és az én lennék. Szóval ha nem bánod, Liam, keress egy másik lányt, akit megdughatsz – visszhangozz mögülem Harry hangja. A férfi, Liam, felvonta szemöldökeit. Zavaromban lenéztem a lábamra.

- Ó, gratulálok, Harry – Liam hangja szórakozott volt, ha nem szarkasztikus. Gyengéden megfogta kezem, megpuszilta a tetejét, megtapogatta Harry vállát, és útjára ment. – Majd találkozunk, Styles.

Nem váratott sokat magára Harry reakciója. Durván megragadta a könyököm, és gorombán a fülembe suttogott: - Két percre hagylak egyedül, és figyelemkereső kurva leszel.

- Csak illedelmes volt, ahogy én is – jelentettem ki, tényleg unva a hülyeségeit.

- Nem, flörtölt veled, és vagy hülye vagy, vagy naiv, hogy azt gondolod, illedelmes volt.

Szerencsémre a szőke recepciós megjelent előttünk, egy széles, fényes mosollyal vörös ajkain. Harry elengedte a karom, de a komoly kifejezés az arcán maradt. – A… az asztaluk készen van, Mr. Styles.

A szegény lány még beszélni is alig mert hozzá.